Annak ellenére, hogy azt állítjuk magunkról, információs, tudás alapú társadalomban élünk, ez nem feltétlenül igaz. Számomra így foglalható össze egy mondatban „Információtudomány és média a 21. században” című kurzusunk első alkalma. Ollé Tanár Úr a Wikipédia példájával szemléltette véleményét a jelenlegi helyzetről, ami engem is gondolkodásra indított. Szó esett arról, hogy egyes tudósok vagy „szimplán” szakemberek miért nem osztják meg az általuk helyesnek vélt tudást, miért csak offline kritizálják az oldalt. Ezen gondolatok mentén indultam el, s akadtam olyan szemléletes példára, amely köré jelen bejegyzésemet igyekeztem felépíteni. A tudás megosztásának problematikája az egész emberi létezésünket végigkíséri. A folyamatos fejlődés (?) során eljutottunk odáig, hogy bárki szabadon osszon meg és hozzon létre tudástartalmakat, és azokat szabad diskurzusra bocsássa. Ezt a lehetőséget azonban szemmel láthatóan a tudóstársadalom közel sem igyekszik kihasználni. Vajon mi lehet ennek az oka? Ezen kérdés mentén indultam el, s bejegyzésemben a „két kultúra” megközelítés példáján kersztül szeretném bemutatni, mire is jutottam.
A 21. század fontos tudományelméleti és tudományfilozófiai kérdésévé vált, hogy valóban olyan éles-e a határ és olyan mély-e a szakadék természet- és társadalomtudományok között, mint azt Charles Percy Snow nagy hatású művében állítja. „The Two Cultures” című könyvében Snow a reáliák és bölcsészettudományok képviselőinek egymástól való teljes elszigetelődéséről beszél. Ez az elszigetelődés – legalábbis a szerző szerint – ráadásul két szemben álló csoportra osztja az „irodalmárokat” és a „tudósokat”. Ráadásként azt is hozzáteszi, hogy az ellentétben álló felek olyan mély és kibékíthetetlen előítéletekkel és ellenérzésekkel viseltetnek egymás iránt, melyek nyomán teljes mértékben megszűnt a véleménycsere az értelmiségiek „legfőbb intellektuális érdeklődéseinek síkján” (Snow, 1963). Ez az ellentét mai napig jelen van a tudományos életben és jól példázza azt a megrögzöttséget, merev gondolkodást, amely a bölcsész és természettudósokat, illetve a hétköznapi embereket is oly’ nagy mértékben távol tartja egymástól. Ennek egyetlen, jól körülírható és egészen egyszerű okát látom: a tudósok félti, óvják azokat az eredményeket, amelyeket elértek. Így ahelyett, hogy a tudás és az információ mindenki által megértett közkincs lenne, abban a bizonyos elefántcsonttoronyban marad. Hiszen nem elég, ha egy információ mindenki számára elérhetővé válik. Annak megfejtését, kódolását is mindenki számára lehetővé kellene tenni. Ellenkező esetben aligha beszélhetünk információs vagy tudás alapú társadalomról.
Visszatérve a „két kultúra” összecsapásához a következőkben szeretném bemutatni azt a folyamatot, melynek során a reáliák és a bölcsészettudományok képviselői egyre mélyebbre és szélesebbre ásták a szakadékot egymás között, ahelyett, hogy valódi párbeszéd alakult volna. Ennek a folyamatos aknamunkának egyik pregnáns példája Alan Sokal elhíresült, már első bejegyzésemben is említett tréfája. Történt ugyanis, hogy a fizikusként tudományos munkát folytató Sokal megelégelte azt, hogy a társadalomtudósok olyan fizikai – elsősorban kvantumfizikai – fogalmakat használ társadalmi folyamatok leírására, amelyek arra alkalmatlanok vagy pontatlanok és megküldte „Határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” című cikkét a Social Text nevű, elismert társadalomtudományi folyóiratnak, amely annak rendje és módja szerint közölte is Sokal írását. Csupán egyetlen gond akadt a művel: az egész kvantumfizikai fogalmak értelmetlen egymás mellé halmozásával született.
Ennek előzményeként a „két kultúra” fogalmának/paradigmájának megalkotója, a már korábban is említett Charles Percy Snow (1963) eképp nyilatkozik a fennálló helyzetről: „Jónéhány alkalommal vettem részt olyan összejöveteleken, ahol a hagyományos kultúra fogalmai szerint magas képzettségű emberek nagy élvezettel ecsetelték a tudósok hihetetlen műveletlenségét. Egyszer-kétszer engem is provokáltak, és ekkor megkérdeztem a társaságot, hányan tudják közülük megmagyarázni a termodinamika második főtételét? A válasz hűvösen elutasító, egyúttal negatív volt. Pedig csak olyat kérdeztem, ami a tudomány mércéjével mérve azzal volt egyenértékű, mintha azt tudakoltam volna: „olvasta már Shakespeare valamelyik művét? Ma már meg vagyok győződve arról, hogy ha egyszerűbbet kérdeztem volna – mint például mi a tömeg, vagy a gyorsulás, amely a tudományban annak felel meg: „Tud olvasni?" – a nagyműveltségű emberek közül talán csak minden tizedik érezte volna, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. A modern fizika nagy építménye tehát egyre magasabb lesz, míg a nyugati világ legokosabb embereinek többsége csak annyit ért belőle, mint kőbaltás ősei értettek volna."
Úgy érzem, ez az idézet megfelelően szemlélteti a két fél viszonyát, és ezzel együtt olyan kérdéseket hordoz magában, melyek kapcsolódnak a kezdetleges információs társadalom jelenlegi betegségeihez. Mi akadályozta abban a tudósokat, hogy egy közös felületet találva vice versa megpróbálják egymás (és a hétköznapi emberek) számára érthetővé tenni nézőpontjaikat, téziseiket? Hasonló kérdés, mint ami felmerült a Wikipédiával kapcsolatban is.
Véleményem szerint a fenti példa/példák felvetnek egy olyan kérdést, aminek megválaszolása sarokpont lehet az információs társadalom kialakulásában is: kié a tudás, kinek van joga azt elérhetővé tenni, esetleg eladni? Nap mint nap hallhatunk olyan perekről, bírósági döntésekről, amelyek valamilyen szabadalmi ügyben születnek. A közelmúlt nagy vihart kavart eseménye volt például az Apple és a Samsung viaskodása az okostelefonok piacán. Már-már nevetséges volt hallgatni a híradásokat arról, melyik országban melyik gyártó készülékét tiltották be, majd engedélyezték újra árusítását. A „tudás hatalom” aranyigazságtól eljutottunk a „tudás pénz, a pénz pedig hatalom” összefüggésig. Egy másik érdekes ilyen tudásbirtoklási-szabadalmi kérdés a mezőgazdasági technológiában is felmerült: Egy amerikai cég, az Agrositus tökéletesítette a génmódosításhoz használt génpuskát. A cég sikerként könyvelte el, hogy olyan szabadalmi jogokat szerzett Európában, amelyek 20 évre jogdíj megfizetésére kötelezi a technológia használóit (Sárkány, 2012). Meglátásom szerint ez a jelenség remekül szemlélteti, hogy hogyan válhat a tudás pénzből hatalommá, hiszen az élelmezés igen fontos kérdéseket vet fel, még talán annál is fontosabbakat, kié a tudás. Bár az iméntiek alapján a két kérdés szinte megfeleltethető egymásnak.
Szintén létfontosságú kérdés a nemzetállamok számára a tudás határokon belül tartása. Állítom mindezt annak ellenére, hogy manapság divatos globalizálódó világról, globalizálódó tudásról beszélni. Meglátásom szerint nem véletlen, hogy az USA nagy iramban kezdett szerzői jogi törvényeket alkotni. Bár a SOPA elvérzett az internetes összefogás révén, az ACTA tervezete már az elfogadás kapujában áll. Kétségtelen, hogy a szórakoztatóipar igen erős lobbi erőt képvisel, azonban azt kétlem, hogy csakis ilyen okokból vessenek véget a szabad információáramlásnak. Kérdés, hogy ezzel az Egyesült Államok helyesen cselekszik-e, hiszen első ránézésre Európa teljesen másfelé halad, bár a tudás alapú társadalom kiépítésében nem tapasztalható túlságosan nagy előrelépés. Megmosolyogtató és egyben elkeserítő, hogy a 2000-es Lisszaboni Szerződés egyes pontjai szinte szó szerint visszaköszönnek a 2010-ben kiadott Európa 2020 stratégia célkitűzéseiben. Mindemellett a híradások egy olyan új európai, a hálózatelméletekre épített fájlmegosztó létrehozásáról szólnak, ami „gyenge kapcsolatai” miatt lelőhetetlen. A dolog non plus ultrája, hogy mindezt Európai Uniós forrásból hollandiai egyetemeken fejlesztették, fejlesztik mind a mai napig. Véleményem szerint egy ilyen vagy ehhez hasonló platformok – ahogy a Wiki-k is – elengedhetetlenek az információ szabad áramlásához, és ha ezek működését politikai szinten lehetetlenítik el, nagyot lépünk vissza a tudás alapú társadalom felé vezető amúgy is igen rögös úton.
De hol is tartunk ezen az úton? Ezen kérdés megválaszolásához először talán az utat kellene megtalálni. Nem célom filozofálni, csak érdemes néha a dolgok mögé pillantani. Ehhez adalékként zárásként szeretnék némi pozitivista szemléletet is irományomba csempészni. Azt gondolom, hogy a tudománytörténetet olyannyira jellemző tézis-antitézis-szintézis hármasa fogja meghatározni az információs társadalom kialakulását is. Ezek, és az első előadáson hallottak alapján a tudományos megközelítés most ér az antitézis, a tagadás szakaszába. Meggyőződésem, hogy valamilyen úton módon eljutunk az áhított (?) berendezkedés állapotába. A hogyan persze még nagy kérdés, emellett igen sok munka és változás vár ránk. Áll(j)unk elébe!
Sárkány Vera (2012): A tudás hatalom – de kié? Interjúk: http://epa.oszk.hu/00700/00775/00014/73-78.html
Snow, Charles Percy (1963): The Two Cultures: And a Second Look, Cambridge University Press, New York.
